NAPRAFORGÓ

Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

Szederfalu: Kiskedvenc
Kedves kis jószág itt ül előttem, 
fényes gombszemei csillognak sötéten, 
puha, nedves orrát ölembe túrja, 
majd futva egy kört, fülei lobogva 
izmai feszülnek, megtorpan, szimatol, 
valami bogárral veszekszik, vacakol, 
gyalogosok jönnek, harciasan ugat, 
de annyira édes, csak nevetnek nagyokat. 
Nézd milyen aranyos, adjunk neki csipszet! 
Az én kiskutyám persze megeszi mindet, 
Simogatják, ő meg ugrál párat, 
hát ennyire őrzi ő nekem a házat!

Szellő a vers, 
s én azt hiszem, 
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát, 
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
Wass Albert

Kosztolányi Dezső: A NYÁR

A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.
Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.
S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.
Zokogva már hülő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...

Pilinszky János: Kánikula

A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.