NAPRAFORGÓ

Mindenhol csak kellemes helyek vannak, ha megfelelőképpen állsz a dolgokhoz. Vavyan Fable

VERSEK

Márai Sándor

Ajándék

"És mégis, ma is, így is,

örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel,

a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat,

a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát,

egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,

minden napszakban, minden pillanatban!"

 

Kányádi Sándor :

Felemás őszi ének

Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.

 

 

Nagy László

Ki viszi át a szerelmet ? 
Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezõvé a szikla-

csípõket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verõereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

 

Weöres Sándor
BALLADA HÁROM FALEVÉLRŐL

Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból -

Elröpült három falevél
- - - - - - - - - - - - - - -
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.

A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.

Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehunyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.

Lobogott három falevél.
- - - - - - - - - - - - - - -
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.

Ott lenn a sár, fekete, mély -
ki emel fel az őszi sárból,

ti szegény három falevél?

 

Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap. 
Csillanó tükrén a tónak, 
Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan, 
Észrevétlen, mondhatatlan 
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben. 
Fegyveremmel az ölemben 
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot. 
Mennyi bűbáj, mily talányok! 
Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem, 
Aranyos, tüzes felhőben, 
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri. 
Tán szerelme csókját kéri... 
Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő, 
Vagy a lenge déli szellő, 
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved 
Kék ürén a semmiségnek. 
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek 
Tünedeznek, megjelennek. 
Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen, 
Dicsőség fényözönében, 
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan... 
Múlt, jövendő tán együtt van 
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben, 
Minden alszik... és a lelkem 
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon, 
Földi életem, halálom 
Csak mese, csalódás, álom?...

Baranyi Ferenc: Mindnyájunknak kényszere

Mert nemcsak lombhullás az ősz,
nemcsak szüret, nemcsak merengő
séták a csábos aranyerdő
ösvényein, hol elidőz
az életkedv az elmúlás
alig sejlő gondolatával,
amit a hervadó madárdal,
futó hangulattá aláz –
nem. Súlyosabb az ősz. Halált
nemcsak sejdít, de oszt is bőven,
ha az esztendő elmenőben
a vakvágányra visszavált,
akkor a pörgő levelek
úgy záporoznak ránk, akár a
dühödt lángnyelvek Sodomára –
és menekülnünk se lehet,
mert mindnyájunknak kényszere
visszanézni, mint Lót nejének,
felmérni, ami odaégett.

És együtt pusztulni vele.

 

Nemes Nagy Ágnes: A titkos út

Mi van ott a kis úton,

csöndes úton, titkoson?

Macska van ott, macska van,

ül magában, titkosan.

Fényes szeme, zöld szeme

orgonafa levele.

Egyszer aztán talpra pattan,

ugrik, ugrik, láthatatlan –

Aztán csak a szél oson

titkosan a titkoson.

 

Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett, 
szárazág-bottal köhécselve jár, 
lába nyomán vadvizek fakadnak, 
s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló, 
s a fény az arcán öregesen nevet, 
ha kong a hordó, és csordul a must 
nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik, 
aszott kezére dérharmat tapad, 
ruhája régi pompáról beszél, 
színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza vállát, 
melyet vinni már alig-alig győz, 
Sírón susog a nádszál utána, 
nyár végi úton ott ballag az Ősz.

 

 

Gani Zsuzsanna: Megint búcsúzunk

Ó, nyár, már megint búcsúzunk,
még egy utolsót randevúzunk?
Látom, még maradni próbálsz,
ám rút felleg húzza a pórázt.

Nézlek téged, ahogy mélán
az alkonynál tündökölsz némán,
még egy utolsót édesen
nyújtózom a süppedős vízben.

Finom, meleg, mint lágy ruha,
fodra cirógat, selymes, puha.
Lassan múlik a varázslat,
az erdő, a mező elsápad.

Hiányozni fogsz nekem, nyár,
tücsök cirregés, kis fecskepár.
Eljött a búcsú, de várlak
vissza, egy időre elbocsátlak.

 




Weblap látogatottság számláló:

Mai: 2
Tegnapi: 7
Heti: 171
Havi: 616
Össz.: 59 111

Látogatottság növelés
Oldal: Versek
NAPRAFORGÓ - © 2008 - 2018 - falusihirharang.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »